|
Archív hírek - Nézz rám Tizedes! Változó idők, erkölcsök, szokások, bizony, bizony, még a hadseregben is. A Corvina tagjai egykor tisztelettel tizedes elvtársnak szólították elöljáróikat, s magázódtak a szolgálati szabályzat előírásainak megfelelően.
„Tizedes elvtárs, miért oly szívtelen, odakint úgy vár már a kedvesem..." Besorozott, angyalbőrbe bújtatott ifjakban azóta sem szűkölködik a haza, így hát az ilyesfajta slágerek majdhogynem biztos sikerre számíthatnak. Az Exotic együttes is ászt húzott a Nézz rám, tizedessel, immár tegeződve, elvtárs megszólítás nélkül...
De hát voltak-e katonák az Exotic zenészei, miféle élményekből született a dal? Tabár István: - Amíg a hozzátartozók is a laktanyában tartózkodtak, nagyon kedélyesen bántak velünk, de ahogy kitették a lábukat, keményebbre fordult a játék. Álltunk pucéran és elhagyatottan... A ruhák, cipők, szíjak sűrű szitkok kíséretében repkedtek a levegőben. Az alsónadrág olyan kicsi volt, hogy legfeljebb zsebkendőnek lett volna jó, a nadrág szárát viszont húztam magam után, akár egy felmosórongyot. Arról már nem is érdemes beszélni, hogy egy bakanccsal puszta véletlenségből úgy fejbe dobtak, hogy két héten át egyfolytában gyötört a migrén... A derűs budapesti katonaéletnek hamar vége szakadt, mert az egységünket Körmendre vezényelték. Amilyen szerencsém volt, azonnal kiöntött a Rába. Mehettünk menteni a mindenre elszánt árterületi lakosságot. Ők persze arra voltak elszánva, hogy nem hagyják magukat kimenteni. Mit nekik árvíz, évente kétszer is kiöntött a Rába, megszokták már... Mentettük volna a malacokat is, de azok se nagyon akarták elhagyni megszokott óljukat, haraptak, sivítoztak. Igen nagy gyönyörűség állni térdig a trágyában és a farkánál fogva cibálni egy vérszomjas hízót! Hát még az mekkora öröm, amikor a kimentendő bácsika megkér, hogy a víz alól emeljük ki a 200 literes gázolajjal teli hordót is! Az ember ilyenkor rámosolyog és azt mondja a lehető legnagyobb jóindulattal: - Hát persze! Máris megyünk az oxigénpalackért... Szerencsére már felejtek, hiszen mindez hat éve történt... Igaz, a hadsereggel azóta sem szakadt meg a kapcsolatunk, erről időközben az öcsém gondoskodott. Anélkül, hogy tudtunk volna róla, benevezett bennünket a honvédelmi Ki mit tud?-ra, mintha valamiféle katonai zenekar lennénk, pedig akkor egyedül ő játszott a néphadsereg színeiben. Ráadásul egy péntek délelőtt, Debrecenben volt a selejtező. Nem volt mit tenni, leutazott az egész banda, ámbár jól tudtuk, hogy este már ismét Pesten kell lennünk egy másik fellépés miatt. Szerencsére nem jutottunk tovább, de azért annyira rosszak mégse voltunk, hogy ne akasszanak a nyakunkba egy különdíjat... Pedig borzasztó hamisan, összevissza játszottunk, hangolásra egyáltalán nem jutott idő. Két szavalókórus és egy furulyaművész után löktek a színpadra bennünket. Valamit bazseváltunk, gyötörtük a hangszereket az egyenruhás, mosolygó jóindulattól sugárzó zsűri őszinte örömére... Megkaptuk a különdíjat, ami azzal járt, hogy másnap délelőtt jutalomjátékként ismét fel kellett lépnünk Debrecenben. Jujj, nagyon szerettük akkor az öcsémet! A Ki mit tud? után vissza Pestre, aztán irány újra Debrecen, eszelős száguldás közepette. Keresztülrohantunk egy falun, amelynek mindkét végén rendőrök igazoltattak. Ugye, mondanom sem kell, hogy mind a kétszer megbüntettek... No, de adtunk ám Debrecenben egy akkora, de akkora koncertet! Szombat délelőtt a helybéli katonai építésvezetőség ötven holtfáradt, ásítozó honvédje előtt, a végkimerülés szélén, az infarktus határán. Hogy min múlott, nem tudom, de állítólag senki nem vett észre semmit... A zenekarból egyedül a dobosunk, Csík István unta meg a katonaságot, csak rá kell nézni és máris kiderül, hogy miért. Mindenféle egyenruhás tevékenységre abszolút alkalmatlan. Amikor meglátogattuk az éppen katonáskodó Sípos Tomit, a laktanyakapuban nyomban leszólított egy marcona őrmestert: - Te, haver! Hol van itt valami WC? Forrás Polip 1989 május (ó) |